Zámbó Jimmy sírjára már megérkezett az ősz

Csepelre vitt a dolgunk a minap, de nem feledtük, hogy bőrünkbe a 2013-as Sziget Fesztivál ezer apró rezdülése néhány napja még tízezer apró újabb kis szarkalábkezdeményt égetett bele. Átvirrasztott éjszakák, száz el nem mondott szó! Ezek jártak a fejünkben, miközben épp elsuhantunk az egykor nehézipartól túltengő városrész temetője mellett, hogy eszünkbe jusson: atyagatya, de hát itt nyugszik a Király! Érzem elborít a láz, sírni szeretnék, nézek fel az összecsomósodott viharfelhőkre, hiszen nem örülök nekik, mert hát nyár van, az isten szerelmére. De annak sem örülnék, ha a Király rajongója lennék, ha ezt kéne látnom a sírkert kerítése felől:

jimmy01

Ne ígérj boldogabb időt, Ne keress bennem új erőt! Ne hidd hogy változom Veled, ne remélj!- üzeni az el nem takarított falevélköteg, a telefilcezett oldalú buszmegálló, az elszórt csikkek hada. De hát kit érdekelnek ezek a talmi dolgok, ha valójában szemeddel látsz, szíveddel érzel? Úgyhogy elővettük a szívünket, és szinte már az sem érdekelt minket, hogy egy ilyen nyugvóhelyen nem arannyal van kitapétázva a bejárat:

jimmy02

De a kis ketyegőnk sem bírt magával, úgyhogy rá kellett szólnunk: te szív, most ne sírj már! Összekapartuk magunkat, és megtettük a lépéseket, amik kicsik egy embernek, de hatalmasak lehetnek egy rajongónak – és már ott is voltunk, ahol a fantasztikus hatású könnyűzenei popdalslágerek létrehozója, megannyi asszony ríkatója nyugszik.

Lépéseinket rögzítettük azok kedvéért, akik még nem tehették meg ezeket a lépéseket:

Ne csak várj, az túl kevés nekem, csendül fel fejünkben a szó, és nem is kellett minket tovább unszolni, fogtuk magunkat, és közelebb merészkedtünk. Nem volt nehéz, mert a környéken egy szál élő ember sem moccant, a kuncsaftra váró közeli virágárusokat leszámítva:

jimmy03

És még közelebb bátorkodtunk:

jimmy04

És még annál is közelebb, hogy lássuk ezt a torokgombócot gyúróan élethű arcot. Szinte már szólásra nyílik ajaka, hogy azt közölje: nagy út vár rám, elszólít az ég, nem bújhatsz már hozzám. És szinte mintha a kőtáblába vésett karját is megrezzentette volna, hogy felemelje az abban elhelyezett mikrofont:

jimmy05

jimmy06

Berettyóújfalu különösen nagy hangsúllyal volt jelen, ami a virágok reprezentálását illeti – bár az ősz, ahogy az látszik, a Királyhoz mintha előbb érkezett volna meg a kelleténél:

jimmy08

A legcsodálatosabb azonban még hátravolt: a Királynak még koszorútrónt is emeltek! Ezt a túlzást alighanem még ő is megbocsátotta volna, ahogy egy jó asszony mindent megbocsát.

jimmy07

jimmy09

Körülnézünk: a nyár utolsó hetei közepette sehol senki, nem csak a sírnál, de az egész temetőben sem – kívülről, a buszmegállóból nézegetnek csak be rám, hogy mit művelek ennyi ideig. Távozóra is veszem a figurát, és a fejemben már le is írom előre, hogy „néhány perc múlva már semmi nem jelzi, hogy a közelben alussza örökzöld álmát egy bálvány.” Pedig ez nem igaz: még tizenkét év elteltével is él a Király, ha csak az emlékezetekben is.

jimmy10

Amikor a buszsofőr ecsetre cseréli a kormányt

Ha valakit belegyömöszöltünk egy szerepbe, azt az agyunk nehezen kaparja ki onnan, és ez különösen érvényes az uniformist viselőkre. Ugye, hogy átfut rajtunk egy gyűszűnyi rezzenet, amikor a focimeccsen találkozunk az amúgy fehér köpenyben fémtárgyakkal hadonászó fogorvosunkkal, vagy ha egy korábban minket igazoltató rendőr este már a kedvenc késdobálónkban sörözget? Nem ezt szoktuk meg tőlük. Ahogy a buszsofőrtől sem azt, hogy kiállításra fest képet, ráadásul nem is rosszat, sőt, kifejezetten szemrevalót. Jár egy strigula az ügyes marketingért a Budapesti Közlekedési Vállalatnak, amiért pont ezt a sztereotipizáló megközelítést használja ki: február elején a Deák téri Földalatti Múzeumban egy olyan tárlatot nyitottak, amiben megmutatják néhány munkatársuk művészi kvalitásait. Vagy még inkább azt, hogy hozzánk kísértetiesen hasonló emberekről beszélünk, nem távoli, idegen lényekről.

Amikor a buszsofőr ecsetre cseréli a kormányt részletei…

Nem érdekelte Budát az első hentesfesztivál

Hiába a szombat, meg hiába a húshegyek és az ilyenkor járulékos kézműves táplálékok, már a poszt elején álljon stabilan a tanulság: nem véletlenül nem szokás fesztivált szervezni a tél kellős közepén, különösen olyat nem, aminek a felét a szabad ég alá képzelték el. Az rendben van, hogy egy böllér január hajnalban egy szál kinyúlt pulóverben is képes nekiesni a hízónak a tanyaudvaron, meg hogy ez a malacgyilkolás szezonja, de itt a célközönség nem az, aki irányítja a disznóvágásokat, hanem aki élvezi annak az eredményeit, a jó kolbászt, a hurkát, a szalonnát, a disznósajtot. Nyilván ezért is láthatott tömegek helyett a mínusz két fokban műanyag bumeránggal szórakozó-unatkozó kereskedőket az, aki január utolsó hétvégéjén kiballagott a Moszkva tértől nem messze, a Millenárisra pozicionált I. Budai Hentes Fesztiválra:

Nem érdekelte Budát az első hentesfesztivál részletei…

Gyerekvasúttal, Libegővel Budapest legmagasabb pontján

Ezt a legmagasabb pontot úgy hívják, hogy János-hegy. Családok, kutyások, szerelmespárok seregei foglalják el hétvégenként, és nem csak azért, mert róla teljes körpanorámában, szinte határtalannak tetsző zöldövezetben tárul elénk a magyar főváros, hanem mert a Moszkva Széll Kálmán tértől egy könnyed húsz perces buszozással már ott is vannak a tetején. Mi mégsem ezt javasoljuk, hiszen milyen snassz már egy ilyen különleges helyre ilyen átlagos módon eljutni – tessék inkább a 61-es villamossal becélozni Hűvösvölgyet, a végállomást. Egy gördítéssel lejjebb el is mondjuk, miért.

Innen indul ugyanis a Gyermekvasút, ami még 1948-ban kezdett épülni azzal a céllal, hogy szép tanulmányi eredményekkel büszkélkedő, ifjú úttörők töltsék be rajta az egyes pozíciókat (a hármas osztályzat már kizáró ok volt). Komoly kiváltságnak, a maga korában extra menőnek is számított, ha valaki ide kerülhetett, amit jól bizonyít, hogy fennállása idején többszörös volt rá a túljelentkezés. A gyerekeket főleg jegyvizsgálónak, naplózónak, váltókezelőnek és hasonló posztokra osztották be, a műszakiak és a mozdonyvezetők természetesen felnőttek voltak.

Érdekes, hogy kiskamaszok mindmáig jelentkezhetnek gyermekvasutas tanfolyamra (amennyiben az iskola beleegyezik a hiányzásokba), találkoztunk is tizenéves egyenruhásokkal, szóval a tradíció nem halt el a szocializmust leváltó demokrácia bejelentkezésével. Ami pedig magát a szerelvényt illeti, nekünk volt szerencsénk egy ilyen nyitott nosztalgiajellegűre felugornunk, persze jegyváltást követően:

A jármű maga olyan, mint egy MÁV-kocsi serdülés előtt álló, fapados unokaöccse: keskenyebb nyomtávú síneken közlekedik, jóval lassabban, és persze a kocsik mérete is ehhez idomul. És, ahogy az előre megtippelhető, az átlagéletkor is jóval lejjebb tolódik: ezen a 11 kilométeres pályán sihuhuzni elsősorban a legkisebbek kiváltsága, a szülőnek itt annyi jogköre van, hogy lefogja a csemetéjét, ha az kapaszkodna az ablakon kifele. A kisded az úr , és kész.

Mi a János-hegyi állomásnál szálltunk le, ami az út közepén található. Innen lehet gyalog felkaptatni, mesés erdőséggel (és manapság őszi színpompával) körülbástyázva az Erzsébet-kilátóhoz és a legendás Libegőhöz.

Mi elsőként a kilátó felé vettük az irányt, mert mindenki a napra tör, ugye. Ezt az építményt „Erzsébet királyné emlékére építtette Budapest székesfőváros közönsége, hogy minden idők viszontagságaiban örökre megjelőlje a megszentelt helyet, ahonnan Magyarország drága nagyasszonya oly szívesen és oly gyakorta gyönyörködött a csudás természet szemei elé táruló fönséges látványában” – olvasható egy márványtáblán az 1910-ben felhúzott kilátó aljában, úgyhogy ehhez nem is szándékozunk többet hozzátenni, csupán néhány képet arról, ami itt fogadott:

Azonban az igazán, ízig-vérig és szó szerint is mozgalmas kalandot, ami a környéken várja a kirándulót, úgy hívják: Libegő. Ez a drótkötélpályás felvonó 1970-ben épült, és a tizenkettedik kerületi Zugligetig szállítja a rá felülő embereket (vagy onnan fel, a János-hegyre). Jó időben hosszadalmas sorok kígyóznak a bejáratánál, vagyis az október 23-ai hosszúhétvégén így volt – soron következő fotónkon ezt az állapotot mutatjuk -, de érdekes módon a Mindenszentek alatti hosszúhétvégén meg egy perc alatt bejutottunk, talán mert csak kevesen hitték, hogy még ilyenkor is üzemel.

Ahogy a Wikipédia írja, a Libegő útvonala 1040 méter hosszú, a két állomása közötti szintkülönbség 262 méter, és ezt a távolságot mintegy 12 perc alatt teszi meg. Biztos szerkezet, még ha nem is tűnik annak: csak egyetlen „nyúlvány” tartja a végén lévő görgővel, és egy érzékenyebb lelkületűnek hamar a torkába ugorhat a bal kamrája, amikor az ülés a segge alatt olykor döccen egy picit. Mondanunk sem kell, tériszonyosoknak nem ajánljuk, de mindenki másnak igen, akár randevúkellék gyanánt is.

Különösen mókás dolog egyébként letekintgetni róla a környező budai luxusvillákra, és füttyögni mondjuk a ház tövében heverő kutyának, aki erre a füle botját sem mozdítja, mert úgyis mindig mindenki függyög neki. Íme egy lakóhely a sok közül, ami nem éppen szobakonyhásnak épült:

Nem a zuhanás számít, hanem a leérkezés – jut eszünkbe a tanulság a francia filmből, és szerencsére megtermett emberek kapják ki rutinos mozdulattal az ülésből azt, aki egymaga nem tud belőle kikászálódni, annyira letaglózta a repülés hamis élménye. Mindenesetre fejenként 800 forintért ez remek program, a rövidsége ellenére is, és akkor az elénk táruló tájról ugye nem is beszéltünk.

A zugligeti végállomásnál mindez ízlés szerint lefojtható a jó öreg vattacukor nevű képződménnyel, aminek kapcsán ettől a mestertől azt is megtudtuk, hogy az üveggyapot elvén találták ki a cukros klasszikust. Nem mondjuk, hogy egészségünkre, mert annak nem válik előnyére, azt viszont mondjuk, hogy az ezt megelőző időtöltést mindenkinek, aki forrón szereti a magaslatokat, melegen ajánljuk.

Pirospaprikás nemzet – mit mesél a magyarokról a Váci utca?

Szerda délután turistabőrbe bújtunk, ami annyit tesz, hogy jól szituáltnak mutatkozva, íves napszemüveget a fejre helyezve, látványosan körbeforogva és mobilfotózva haladtunk végig Budapest fő idegenforgalmi pénzösvényén, a leginkább shopping-sétányként működő Váci utcán – azzal a céllal, hogy megmutassuk, mi az, amit biztosan lát az ide érkező külföldi. Úgy gondoltuk, a teljes nyomvonalon végighaladunk, kezdve a Vámház körúttal, ahol rögtön a Meseautó-1 rendszámú városnézős old timer limuzin fogadott minket, afro-amerikai sofőrrel:

Alig tettünk meg néhány métert, a Jégbár mellett elhaladva (amit tavaly már bemutattunk anyaoldalunkon, a Nyugat.hu-n) már el is talált minket a szuvenír-szőnyegbombázás. Trikolór kulcstartó 800 forint, Budapest-kézitáska 5000 forint, vagy a kedvencünk, a kalocsai „csípmentes” paprikát, kecskeméti paprikát és gulyáskrémet tartalmazó szuperhungarikum-csomag: 1600 forint. Van itt minden, de hogy mennyi minden, arról duruzsoljanak a képek:

Pirospaprikás nemzet – mit mesél a magyarokról a Váci utca? részletei…

Oded Kafri, az elszállt dobos Budapest közterén

A hétvégén a népszerű fővárosi gyülekezési ponton, az Erzsébet téren lettünk figyelmesek arra, hogy nem csak a közeli gördeszkapálya felől megszokott zsibongást halljuk, hanem annál egy fokkal erősebb csörömpölést is. Közelebb óvatoskodva a csörömpölés lassan ritmikus dobolássá fejlődött, amikor pedig beálltunk az emberek felkörébe, hogy dekódoljuk a hang forrását, az alábbit láttuk és hallottuk:

Emberünk mindenféle könnyűzenei utalásokat használt fel arra, hogy virítsa tehetségét: 50 Cent, jamaikai reggae és ír (?) hegedűs kocsmainduló éppúgy felbukkant a repertoárban, ő meg nem fogta vissza magát, mint az a videóból már kiderülhetett. Számunkra meg az derült ki, miután gyorsan feltúrtuk az internetet, hogy Odednek hívják őt, Izraelben született, tíz éves kora óta gyepálja a dobszerkót és azóta szinte valamennyi jelentősebb műfajt el is sajátított, így ma már egy nagyon keresett session-zenész.

Ja, és itt az oldala.

Matolcsy, Pataky Attila és TV Maci a 2012-es ARC kiállításon

Jókedvvel, bőséggel – ez az idei ARC kiállítás mottója, ami szeptember 23-ig vehető szemügyre a budapesti 56-osok terén. A kreatív óriásplakátokat felvonultató nyílt színi, napi huszonnégy órában stírölhető tárlat idén is megcsillantja a magyar grafikusok, dizájnerek, Photoshop-művészek társadalomkritikai érzékét, és ugyan most is akadt pár erőltetett üzenettel házaló versenyző (negatív kedvencünk a „Legvidámabb barack” feliratú plakát, rajta bazinagy citrommal), azért a többség nem félt eredeti, azonnal ható, az aktuális hatalmat kifigurázó vizuális metaforákat felhányni az üres felületekre.

Mutatunk is párat ezekből, az egyiket kommentárral, a másikat anélkül, ahogy éppen esik – az első fotóblokkot TV Macival és Angry Birdsszel megtámadott Parlamenttel indítjuk, majd nemzeti konzultációs Mona Lisával zárjuk:

Matolcsy, Pataky Attila és TV Maci a 2012-es ARC kiállításon részletei…

Bunkofonok virágkora

Ezúttal éppen nem a főváros utcáit róttuk gerillamobilkameránkkal, viszont amikor megláttuk, hogy Mobilmementók címmel tárlat nyílik Budapesten, kötelességnek éreztük a részvételt, elvégre ha ezek az régi maroktelefonok nem lettek volna, ma ez a blog sem lenne.

Találó helyszínen, az Öntödei Múzeumban nyílt meg a kiállítás (magángyűjtők jóvoltából), ugyanis ottjártunkkor kvázi a fejünk felett csüngött egy-egy harang is, mint az emberi civilizáció egyik legrégibb információtovábbító eszköze. A harang kiöntőinek valószínűleg eszébe sem jutott, hogy egyszer majd ilyen kis fura dobozkákat fognak nyomkodni az emberek, ha fel akarják venni egymással kapcsolatot, de őrület belegondolni abba is, hogy nekünk, az új kor gyermekeinek már ezek az alig tizenpár éves készülékek is kőkorszakinak számítanak – például ez az 1995-ös Nokia 720 rádiótelefon, amit még az analóg Westel 450-es rendszerben lehetett használni.

Bunkofonok virágkora részletei…

Hekket emeletes londoni buszból, a Duna partján?

Igen, tudjuk, hogy a főváros izgalmas szegmenseit gerillamobilkamerán át bemutató blogunkban utoljára is épp a Dunapartot éltettük (még ha ezt a másik oldalon és más vonatkozásban is tettük), de egyszerűen nem mehetünk el szó nélkül a jó ötletek mellett. Márpedig ha valaki úgy dönt, hogy beszerez két leselejtezett londoni double deckert, hogy azt kocsmává és etetővé alakítsa át a hullámzó víz mellett, az szerintünk épp valami ilyesmi: ügyes ötlet.

Hekket emeletes londoni buszból, a Duna partján? részletei…

A Kopaszi-gát, avagy relaxálni a Duna-part legbarátságosabb részén

A Kopaszi-gát nevű terület az egykori Lágymányosi – ma már Rákóczi – híd mellett található, és olyasmit tud, amit Budapest általában csak ritkán: kebelén úgy érezhetjük magunkat, mintha csak Nyugat-Európában járnánk. Ami korábban egy szedett-védett ártéri terep volt (és nem mellesleg itt működött úgy tíz éve az első, még legendás West Balkán bulihely, ahol DJ Palotai örökre beírta magát a nagy underground lexikonba), az mára egy gyönyörűen, példaértékűen rendbe rakott helyszín, a Duna-part igazi éke, ami térítésmentesen vehető igénybe egy laza sétára, futásra, ejtőzésre, napozásra, piknikre.

20120708-122523.jpg
A Kopaszi-gát, avagy relaxálni a Duna-part legbarátságosabb részén részletei…