Gyerekvasúttal, Libegővel Budapest legmagasabb pontján

Ezt a legmagasabb pontot úgy hívják, hogy János-hegy. Családok, kutyások, szerelmespárok seregei foglalják el hétvégenként, és nem csak azért, mert róla teljes körpanorámában, szinte határtalannak tetsző zöldövezetben tárul elénk a magyar főváros, hanem mert a Moszkva Széll Kálmán tértől egy könnyed húsz perces buszozással már ott is vannak a tetején. Mi mégsem ezt javasoljuk, hiszen milyen snassz már egy ilyen különleges helyre ilyen átlagos módon eljutni – tessék inkább a 61-es villamossal becélozni Hűvösvölgyet, a végállomást. Egy gördítéssel lejjebb el is mondjuk, miért.

Innen indul ugyanis a Gyermekvasút, ami még 1948-ban kezdett épülni azzal a céllal, hogy szép tanulmányi eredményekkel büszkélkedő, ifjú úttörők töltsék be rajta az egyes pozíciókat (a hármas osztályzat már kizáró ok volt). Komoly kiváltságnak, a maga korában extra menőnek is számított, ha valaki ide kerülhetett, amit jól bizonyít, hogy fennállása idején többszörös volt rá a túljelentkezés. A gyerekeket főleg jegyvizsgálónak, naplózónak, váltókezelőnek és hasonló posztokra osztották be, a műszakiak és a mozdonyvezetők természetesen felnőttek voltak.

Érdekes, hogy kiskamaszok mindmáig jelentkezhetnek gyermekvasutas tanfolyamra (amennyiben az iskola beleegyezik a hiányzásokba), találkoztunk is tizenéves egyenruhásokkal, szóval a tradíció nem halt el a szocializmust leváltó demokrácia bejelentkezésével. Ami pedig magát a szerelvényt illeti, nekünk volt szerencsénk egy ilyen nyitott nosztalgiajellegűre felugornunk, persze jegyváltást követően:

A jármű maga olyan, mint egy MÁV-kocsi serdülés előtt álló, fapados unokaöccse: keskenyebb nyomtávú síneken közlekedik, jóval lassabban, és persze a kocsik mérete is ehhez idomul. És, ahogy az előre megtippelhető, az átlagéletkor is jóval lejjebb tolódik: ezen a 11 kilométeres pályán sihuhuzni elsősorban a legkisebbek kiváltsága, a szülőnek itt annyi jogköre van, hogy lefogja a csemetéjét, ha az kapaszkodna az ablakon kifele. A kisded az úr , és kész.

Mi a János-hegyi állomásnál szálltunk le, ami az út közepén található. Innen lehet gyalog felkaptatni, mesés erdőséggel (és manapság őszi színpompával) körülbástyázva az Erzsébet-kilátóhoz és a legendás Libegőhöz.

Mi elsőként a kilátó felé vettük az irányt, mert mindenki a napra tör, ugye. Ezt az építményt “Erzsébet királyné emlékére építtette Budapest székesfőváros közönsége, hogy minden idők viszontagságaiban örökre megjelőlje a megszentelt helyet, ahonnan Magyarország drága nagyasszonya oly szívesen és oly gyakorta gyönyörködött a csudás természet szemei elé táruló fönséges látványában” – olvasható egy márványtáblán az 1910-ben felhúzott kilátó aljában, úgyhogy ehhez nem is szándékozunk többet hozzátenni, csupán néhány képet arról, ami itt fogadott:

Azonban az igazán, ízig-vérig és szó szerint is mozgalmas kalandot, ami a környéken várja a kirándulót, úgy hívják: Libegő. Ez a drótkötélpályás felvonó 1970-ben épült, és a tizenkettedik kerületi Zugligetig szállítja a rá felülő embereket (vagy onnan fel, a János-hegyre). Jó időben hosszadalmas sorok kígyóznak a bejáratánál, vagyis az október 23-ai hosszúhétvégén így volt – soron következő fotónkon ezt az állapotot mutatjuk -, de érdekes módon a Mindenszentek alatti hosszúhétvégén meg egy perc alatt bejutottunk, talán mert csak kevesen hitték, hogy még ilyenkor is üzemel.

Ahogy a Wikipédia írja, a Libegő útvonala 1040 méter hosszú, a két állomása közötti szintkülönbség 262 méter, és ezt a távolságot mintegy 12 perc alatt teszi meg. Biztos szerkezet, még ha nem is tűnik annak: csak egyetlen “nyúlvány” tartja a végén lévő görgővel, és egy érzékenyebb lelkületűnek hamar a torkába ugorhat a bal kamrája, amikor az ülés a segge alatt olykor döccen egy picit. Mondanunk sem kell, tériszonyosoknak nem ajánljuk, de mindenki másnak igen, akár randevúkellék gyanánt is.

Különösen mókás dolog egyébként letekintgetni róla a környező budai luxusvillákra, és füttyögni mondjuk a ház tövében heverő kutyának, aki erre a füle botját sem mozdítja, mert úgyis mindig mindenki függyög neki. Íme egy lakóhely a sok közül, ami nem éppen szobakonyhásnak épült:

Nem a zuhanás számít, hanem a leérkezés – jut eszünkbe a tanulság a francia filmből, és szerencsére megtermett emberek kapják ki rutinos mozdulattal az ülésből azt, aki egymaga nem tud belőle kikászálódni, annyira letaglózta a repülés hamis élménye. Mindenesetre fejenként 800 forintért ez remek program, a rövidsége ellenére is, és akkor az elénk táruló tájról ugye nem is beszéltünk.

A zugligeti végállomásnál mindez ízlés szerint lefojtható a jó öreg vattacukor nevű képződménnyel, aminek kapcsán ettől a mestertől azt is megtudtuk, hogy az üveggyapot elvén találták ki a cukros klasszikust. Nem mondjuk, hogy egészségünkre, mert annak nem válik előnyére, azt viszont mondjuk, hogy az ezt megelőző időtöltést mindenkinek, aki forrón szereti a magaslatokat, melegen ajánljuk.

3 thoughts on “Gyerekvasúttal, Libegővel Budapest legmagasabb pontján”

  1. Gyönyörű táj, jó kis túra-kirándulás, és is jártam ott. Vannak az országban is nagyon szép helyek, amit minden magyarnak látni kellene. üdv

  2. A nyáron voltunk a gyerekekkel mi is. Hozzátenném még a fogaskerekűt is, mely szintén nagy élmény.

  3. A libegő tényleg szuper, amíg Pesten laktunk mi is jártunk vele. Tériszonyosok is nyugodtan igénybe vehetik de csak fölfelé. Amikor a hegy jön szembe nem a völgy az nem vészes. Sajnos több mint 3 éve nem élünk Pesten mert egy cégéres gazember az Endoscop Hungáriás Nagy József csalás sorozatával sok embert és családot anyagilag és erkölcsileg tönkretett.

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.