Amikor a buszsofőr ecsetre cseréli a kormányt

Ha valakit belegyömöszöltünk egy szerepbe, azt az agyunk nehezen kaparja ki onnan, és ez különösen érvényes az uniformist viselőkre. Ugye, hogy átfut rajtunk egy gyűszűnyi rezzenet, amikor a focimeccsen találkozunk az amúgy fehér köpenyben fémtárgyakkal hadonászó fogorvosunkkal, vagy ha egy korábban minket igazoltató rendőr este már a kedvenc késdobálónkban sörözget? Nem ezt szoktuk meg tőlük. Ahogy a buszsofőrtől sem azt, hogy kiállításra fest képet, ráadásul nem is rosszat, sőt, kifejezetten szemrevalót. Jár egy strigula az ügyes marketingért a Budapesti Közlekedési Vállalatnak, amiért pont ezt a sztereotipizáló megközelítést használja ki: február elején a Deák téri Földalatti Múzeumban egy olyan tárlatot nyitottak, amiben megmutatják néhány munkatársuk művészi kvalitásait. Vagy még inkább azt, hogy hozzánk kísértetiesen hasonló emberekről beszélünk, nem távoli, idegen lényekről.

A kiállítás területére toppanva egyenesen nekiütközhetünk Horváth Krisztina négyes alkotásának: a Baross kocsiszín villamosvezetőjét érte a megtiszteltetés, hogy műve központi helyen fogadja a látogatókat. Érdekes, hogy ő eredetileg porcelánfestőnek tanult, sokáig kerámiaműhelyekben dolgozott, aztán az élet (és nyilván a magyar művésztársadalom sovány támogatottsága, a lehetőségek nevetséges szűkössége) egészen mást dobott. Otthon ma már a vászon és az olajfesték nyelvén szólal meg, már amikor éppen nem “csenget egy kicsit” a Népszínház utcában zötykölődve.

Sógor Endre 2009 óta dolgozik a BKV-nál, éspedig a cinkotai autóbuszgarázsban, mint sofőr – az olajfestészettel viszont már vagy másfél évtizeddel korábban megismerkedett. Munkáit bemutatták már több csoportos kiállításon, és volt kilenc önálló kiállítása is. Vibrálóan tekeredő szürreáliáját elnézve ezen nem is érdemes csodálkoznunk. Ezek az ő képei:

A Budai Villamos Szolgálatnál vezetett kis sárga tömegközlekedtető járműveket Garamszeginé Gál Györgyi, de édesapjától fogékonyságot örökölt a festészet iránt, és ez lett belőle:

A most következő, kemény kontrasztokkal és kifinomult tónusokkal egyaránt büszkélkedő akt akár egy végzős képzőművész-növendék mappájából is kieshetne a Kálvin téren, holott valójában Zándoki Gábor metródiszpécser alkotása. Tizennégy éves kora óta rendszeresen vesz ecsetet a kezébe, saját örömére.

Antalfi-Farkas Erzsébet három évvel ezelőtt a BKV Fejlesztési és Koordinációs Igazgatóságának nemzetközi munkatársaként pallérozta idegennyelv-tudását, egészen kislánya születéséig. Onnantól kezdve fiatal anyaként próbál időt szakítani arra, hogy fényképezőgépével pillanatokat kapkodjon el. Valahogy így:

Fotóvonalon a másik itt megjelenő tehetség már egy üzemmérnök, a csudajó nevű Műszaki Üzemeltetési Szakigazgatóság Infrastruktúra főmérnökség Távközlési és Biztosítóberendezési Szakszolgálattól, aki szerint a vizualitás a legfontosabb érzékelési tevékenység, ezért amikor teheti, lődözget a gépével, vagy ahogy ő mondja, “egyszerűen dokumentál.” De legalább nagyszerűen is!

Mészáros Ferenc a forgalomfelügyeleti csoporttól először gyermekének szobájáról gondolta úgy, hogy nem akarja sivárul hagyni, ezért nekiállt kipingálni azt. Ez annyira jól ment neki, hogy mára már lakószobák, rendelők, óvodák és szórakozóhelyek belsejében hagyta ott a kéznyomát, minden bizonnyal ugyanilyen terjedelmes méretekben. Vajon hány szülőnek jut eszébe, hogy influenzás kislányának szeme éppen egy BKV-alkalmazott vidám karaktereit pásztázza a helyi háziorvosi rendelőben?

A szöszölős, mély koncentrációt igénylő műfajok közé tartozik a gobelin hímzés, amit a közlekedési cégnél már húsz évet lehúzott villamosvezető, Tóth István magas szinten űz:

Román Márta eredményei közé nem csak az a kisebb rekord tartozik, hogy 38 év után a BKV-tól ment nyugdíjba, de az is, hogy erős művei már számtalan csoportos és önálló kiállításon vehettek részt.

Szabó Szilvia már újgenerációs BKV-s, hiszen tavaly óta dolgozik a kötelékben mint anyagkezelő raktáros. Egy munkatársa hatására kezdett el gyöngyöt fűzni, és talán már pár kört rá is vert a barátnőre, ha ő kerülhetett ki aprólékos munkával összerakott ékszereivel a tárlatra:

Következő alanyunk története afféle valóra-vált-álom típusú lehet: Horváth Szabolcs gyerekkora óta kattog a mívesen kimunkált buszmaketteken, és 2003 óta már sofőrként is beülhet azokba a tohonya jószágokba, amiket korábban csodálva modellezett le. Munkái többnyire 1:87-es méretarányban készülnek, ami azt jelenti, hogy egy 11 méteres, nem csuklós Ikarus 13 centisre töpörödik a keze alatt, de az utolsó apró részlet is visszaköszön róla, a járművek belsejében elhelyezett kapaszkodóktól az ülések pontos elrendezéséig. Ne verjen át tehát senkit az alábbi néhány fotó: az itt látható modellek egy tenyérben is elférnek. Külön cuki a balesetes szituáció, ahol rendőrök és mentősök is éppen akcióban vannak.

Fazekas Enikő ügyfélszolgálatosként tevékenykedik, de amikor nem, akkor mindenféle díszes mütyüröket, bizsukat hoz a világra. Ezt gyerekkora óta csinálja, egyébként kipróbálta már az üvegfestést, a ruha- és táskadíszítést is, és bevallása szerint “mindenben meglátja a lehetőséget”, így anyagként használt már vett a keze ügyébe üveget, filcet, de még gumicukrot is, wow.

“Mindennél jobban megnyugtatja” a festészet Bákai Lászlót, aki 1994 novembere óta dolgozik a budapesti metró észak-déli forgalmi szakszolgálatánál, mint állomási diszpécser.

És a végére egy szintén nem kevés figyelmet követelő műfaj: a fafaragás. Az óbudai garázsban 1987 óta buszsofőrként dolgozó Pesti János ráadásul nem kis tettet vitt véghez azzal, hogy művészetét szakönyvekből (!) sajátította el. Eleinte szülővárosából, Körmendről hozta havonta a faragnivalót, hogy szabadidejében, a munkásszállón hódolhasson hobbijának – ami mellett egyébként szívesen citerázik is, ha ideje engedi.

Vikukel Attila is fával dolgozik, amikor épp nem vontatósként teljesít szolgálatot. Egy nyaralási élmény hozta meg neki az ihletet az alkotáshoz.

Végül a kőbányai garázs buszosával, Hornyák Zoltánnal ismerkedjünk meg, aki korábban bár csak rajzolgatott, mindössze három éve fedezte fel magának a fafaragást, de már most hétrét alázza a Magyar Művészeti Akadémia-vezér Fekete György teljes munkásságát. Ez a ló, azok az arcok! Ezek azok, ami után egészen másként fogunk tekinteni a seggünket cipelő sofőrökre. Köszi, BKV!

 

3 thoughts on “Amikor a buszsofőr ecsetre cseréli a kormányt”

  1. nagyon tutik az alkotások a citera és a ló faragások tetszettek leginkább.

  2. Nagyon szépek a kiállított művek, úgy a festmények, mint a fából készített tárgyak. Gratulálok mindenkinek…….

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.