Nem érdekelte Budát az első hentesfesztivál

Hiába a szombat, meg hiába a húshegyek és az ilyenkor járulékos kézműves táplálékok, már a poszt elején álljon stabilan a tanulság: nem véletlenül nem szokás fesztivált szervezni a tél kellős közepén, különösen olyat nem, aminek a felét a szabad ég alá képzelték el. Az rendben van, hogy egy böllér január hajnalban egy szál kinyúlt pulóverben is képes nekiesni a hízónak a tanyaudvaron, meg hogy ez a malacgyilkolás szezonja, de itt a célközönség nem az, aki irányítja a disznóvágásokat, hanem aki élvezi annak az eredményeit, a jó kolbászt, a hurkát, a szalonnát, a disznósajtot. Nyilván ezért is láthatott tömegek helyett a mínusz két fokban műanyag bumeránggal szórakozó-unatkozó kereskedőket az, aki január utolsó hétvégéjén kiballagott a Moszkva tértől nem messze, a Millenárisra pozicionált I. Budai Hentes Fesztiválra:

Pedig ami a kipakolt portékát illeti, szó nem érhette a ház elejét. Mi kapásból egy százkilós sajt darabjaiba futottunk bele, amik még így sem voltak kicsik, konkrétan agyon lehetett volna verni velük valakit. A medvecsalogatónak hívott, erős ízvilágú sajthoz külön ódát is érdemes volna írni, ingyen járt a kóstoló belőle, a képen látható rokonszenves asszonyság nyújtotta át egy olyan penge szélén, ami mellett egy dzsungelvágó kés pironkodva sunnyogna el a sarokba.

És akkor még találtunk nála ilyet is, amiről alig bírta hangsúlyozni, hogy nem hízlal ám:

Persze nem hentesfesztivál a hentesfesztivál igazi, a szó szoros értelmében vérbő disznótor nélkül, sőt, disznóvágásverseny nélkül – aminek kezdetét a Facebookos eseményoldal tanúsága szerint sikerült reggel hétre (!) időzíteni, innen is gratulálunk. Mi délután kettő körül érkeztünk, akkor úgy nézett ki, hogy végre nem ragaszkodtak annyira a koránkelős falusi tradícióhoz, mert még bőven folyt a verseny, olyan kiváló nevű csapatok között, mint a Vérszomjas Villanyászok, Disznógyilkos Csajok vagy kedvencünk, a Harci Malacok:

Sajnos a jó kaják éhes emberek híján nem nagyon fogytak, de azért sütögették őket, és a népies szólamok is elsősorban egy reklámtáblának szóltak:

Mondanunk sem kell, hogy a szomszédos épületben, ahova szintén átnyúlt a “fesztivál” (bocsánat, de muszáj idézőjeleznünk, annyira hülyén hangzik ez ebben a szerencsétlen kontextusban), szintén nem kellett azon rángatózni, hogy mikor jutunk már el a nagy hodály egyik végéből a másikba – ami egyébként a hétvégenként ugyanitt megrendezett WAMP dizájnvásáron megszokott jelenség. Most kongott az egész, emberek enerváltan kóstolgatták a pálinkákat, a kereskedők pedig az esetek többségében kénytelen voltak inkáb egymással kvaterkázni.

Egy nem is nagyon béna zenekar néhány sörpadon mélázó emberből próbált kicsikarni valami reakciót, őket sem irigyeltük a helyzetükért:

Na és az árak? Egyáltalán nem voltak annyira veszélyesek, persze mivel itt nem a teszkósvirsli jelentette a színvonalat, azért mélyebben kellett beletúrni a bukszába, mint bárhol és bármikor máskor. Jó kolbász kilója 3000-5000 forint között, Panyolai pálinka 3000-6000, szóval nagyjából ilyesmi volt az ár, az érték meg a kóstolók alapján tényleg követte is azt.

A kóstolók közül a legemlékezetesebb a Pesti Objekt szerint a meggybor (valamint a szilva- és eperbor) volt, ami eléggé nyerő recept alapján készül, az íze meg olyan, mintha az adott gyümölcsből készült pálinkának volna egy puhított, konzervatív válfaja.

Spéci lekvárokból, kézműves sörökből, tejfeldolgozó vállalkozások jóságaiból sem volt hiány, erre a kecskegomolya (kilója 2800 forint) sajtra például annyira rátapadtak nanométernyi ízlelőizéink, hogy majdnem komolyan megfordult a fejünkben, hogy akkor most kapjuk fel a tálcát, és fussunk vele messzire.

Azt persze még mindig nem értjük, miért kell egy ilyen fesztiválnak is túlnyúlnia a hasi élvezeteken, mármint ha már hentességről van szó, akkor jó, belefér még abba néhány különleges mézféleség, százszázalékos natúr levek meg egyéb zabálnivaló háztáji javak, de ne férjen már bele a szőttes, a gyertyatartó, a faragott akármicsoda – vagy legalábbi ne úgy, hogy a fedett helyszín közel felét ők foglalják el. Minden tiszteletem egyébként a kézműveseké, nagy dolgokat visznek véghez ebben a konzummániás, multivezérelt világban, de nyilván ők sem örülnének, hogy az I. Belvárosi Kerámiafesztiválon értékes helyeket markolnak el előlük mondjuk a függetlenfilmesek vagy a cserkészkolbászosok.  Persze lehet, hogy ezt csak én gondolom túl, meg túl éhes is voltam ahhoz, hogy ne így gondoljam.

Attól függetlenül persze, mit mondtam az imént, a kizárólag természetes növényi anyagokból készült szappanok azért megtorpanásra kényszerítettek, főleg, miután megtudtam az őket áruló középkorú asszonyságtól, hogy neki világéletében száraz volt a bőre, de pár éve, amióta csak ilyenekkel fürdik, már nincs szüksége külön hidratáló testápolóra. Azért azon megakadt a szemünk, hogy van ópium elnevezésű szappanjuk is, igaz, szégyenszemre azt pont elfelejtettem megkérdezni, hogy a ma hatályos magyar törvényeket hogyan is egyeztették össze magával az alapanyaggal, vagy esetleg ilyenre nem is volt szükség, mert a név csak vevőcsalogató, amiből pedig készül, az csupán egy halom vadvirág. Erre a rejtélyre ebben a posztban sajnos már nem fognak választ találni.

Na de visszakanyarodva a rendezvény egészéhez: vitán felül többet érdemelt volna, de semmiképpen sem azt, hogy egyik-másik kereskedő az okostelefonján üsse el az unalmas, érdeklődőmentes perceket. Várjuk a második felvonást, de egy kicsit több svunggal, hátszéllel, netán médiakampánnyal – és lehetőleg inkább tavasz elején.