Ne ígérj boldogabb időt, Ne keress bennem új erőt! Ne hidd hogy változom Veled, ne remélj!- üzeni az el nem takarított falevélköteg, a telefilcezett oldalú buszmegálló, az elszórt csikkek hada. De hát kit érdekelnek ezek a talmi dolgok, ha valójában szemeddel látsz, szíveddel érzel? Úgyhogy elővettük a szívünket, és szinte már az sem érdekelt minket, hogy egy ilyen nyugvóhelyen nem arannyal van kitapétázva a bejárat:

De a kis ketyegőnk sem bírt magával, úgyhogy rá kellett szólnunk: te szív, most ne sírj már! Összekapartuk magunkat, és megtettük a lépéseket, amik kicsik egy embernek, de hatalmasak lehetnek egy rajongónak – és már ott is voltunk, ahol a fantasztikus hatású könnyűzenei popdalslágerek létrehozója, megannyi asszony ríkatója nyugszik.

Lépéseinket rögzítettük azok kedvéért, akik még nem tehették meg ezeket a lépéseket:

Ne csak várj, az túl kevés nekem, csendül fel fejünkben a szó, és nem is kellett minket tovább unszolni, fogtuk magunkat, és közelebb merészkedtünk. Nem volt nehéz, mert a környéken egy szál élő ember sem moccant, a kuncsaftra váró közeli virágárusokat leszámítva:

És még közelebb bátorkodtunk:

És még annál is közelebb, hogy lássuk ezt a torokgombócot gyúróan élethű arcot. Szinte már szólásra nyílik ajaka, hogy azt közölje: nagy út vár rám, elszólít az ég, nem bújhatsz már hozzám. És szinte mintha a kőtáblába vésett karját is megrezzentette volna, hogy felemelje az abban elhelyezett mikrofont:

Berettyóújfalu különösen nagy hangsúllyal volt jelen, ami a virágok reprezentálását illeti – bár az ősz, ahogy az látszik, a Királyhoz mintha előbb érkezett volna meg a kelleténél:

A legcsodálatosabb azonban még hátravolt: a Királynak még koszorútrónt is emeltek! Ezt a túlzást alighanem még ő is megbocsátotta volna, ahogy egy jó asszony mindent megbocsát.

Körülnézünk: a nyár utolsó hetei közepette sehol senki, nem csak a sírnál, de az egész temetőben sem – kívülről, a buszmegállóból nézegetnek csak be rám, hogy mit művelek ennyi ideig. Távozóra is veszem a figurát, és a fejemben már le is írom előre, hogy „néhány perc múlva már semmi nem jelzi, hogy a közelben alussza örökzöld álmát egy bálvány.” Pedig ez nem igaz: még tizenkét év elteltével is él a Király, ha csak az emlékezetekben is.

A kiállítás területére toppanva egyenesen nekiütközhetünk Horváth Krisztina négyes alkotásának: a Baross kocsiszín villamosvezetőjét érte a megtiszteltetés, hogy műve központi helyen fogadja a látogatókat. Érdekes, hogy ő eredetileg porcelánfestőnek tanult, sokáig kerámiaműhelyekben dolgozott, aztán az élet (és nyilván a magyar művésztársadalom sovány támogatottsága, a lehetőségek nevetséges szűkössége) egészen mást dobott. Otthon ma már a vászon és az olajfesték nyelvén szólal meg, már amikor éppen nem „csenget egy kicsit” a Népszínház utcában zötykölődve.

Sógor Endre 2009 óta dolgozik a BKV-nál, éspedig a cinkotai autóbuszgarázsban, mint sofőr – az olajfestészettel viszont már vagy másfél évtizeddel korábban megismerkedett. Munkáit bemutatták már több csoportos kiállításon, és volt kilenc önálló kiállítása is. Vibrálóan tekeredő szürreáliáját elnézve ezen nem is érdemes csodálkoznunk. Ezek az ő képei:

A Budai Villamos Szolgálatnál vezetett kis sárga tömegközlekedtető járműveket Garamszeginé Gál Györgyi, de édesapjától fogékonyságot örökölt a festészet iránt, és ez lett belőle:

A most következő, kemény kontrasztokkal és kifinomult tónusokkal egyaránt büszkélkedő akt akár egy végzős képzőművész-növendék mappájából is kieshetne a Kálvin téren, holott valójában Zándoki Gábor metródiszpécser alkotása. Tizennégy éves kora óta rendszeresen vesz ecsetet a kezébe, saját örömére.

Antalfi-Farkas Erzsébet három évvel ezelőtt a BKV Fejlesztési és Koordinációs Igazgatóságának nemzetközi munkatársaként pallérozta idegennyelv-tudását, egészen kislánya születéséig. Onnantól kezdve fiatal anyaként próbál időt szakítani arra, hogy fényképezőgépével pillanatokat kapkodjon el. Valahogy így:

Fotóvonalon a másik itt megjelenő tehetség már egy üzemmérnök, a csudajó nevű Műszaki Üzemeltetési Szakigazgatóság Infrastruktúra főmérnökség Távközlési és Biztosítóberendezési Szakszolgálattól, aki szerint a vizualitás a legfontosabb érzékelési tevékenység, ezért amikor teheti, lődözget a gépével, vagy ahogy ő mondja, „egyszerűen dokumentál.” De legalább nagyszerűen is!

Mészáros Ferenc a forgalomfelügyeleti csoporttól először gyermekének szobájáról gondolta úgy, hogy nem akarja sivárul hagyni, ezért nekiállt kipingálni azt. Ez annyira jól ment neki, hogy mára már lakószobák, rendelők, óvodák és szórakozóhelyek belsejében hagyta ott a kéznyomát, minden bizonnyal ugyanilyen terjedelmes méretekben. Vajon hány szülőnek jut eszébe, hogy influenzás kislányának szeme éppen egy BKV-alkalmazott vidám karaktereit pásztázza a helyi háziorvosi rendelőben?

A szöszölős, mély koncentrációt igénylő műfajok közé tartozik a gobelin hímzés, amit a közlekedési cégnél már húsz évet lehúzott villamosvezető, Tóth István magas szinten űz:

Román Márta eredményei közé nem csak az a kisebb rekord tartozik, hogy 38 év után a BKV-tól ment nyugdíjba, de az is, hogy erős művei már számtalan csoportos és önálló kiállításon vehettek részt.

Szabó Szilvia már újgenerációs BKV-s, hiszen tavaly óta dolgozik a kötelékben mint anyagkezelő raktáros. Egy munkatársa hatására kezdett el gyöngyöt fűzni, és talán már pár kört rá is vert a barátnőre, ha ő kerülhetett ki aprólékos munkával összerakott ékszereivel a tárlatra:

Következő alanyunk története afféle valóra-vált-álom típusú lehet: Horváth Szabolcs gyerekkora óta kattog a mívesen kimunkált buszmaketteken, és 2003 óta már sofőrként is beülhet azokba a tohonya jószágokba, amiket korábban csodálva modellezett le. Munkái többnyire 1:87-es méretarányban készülnek, ami azt jelenti, hogy egy 11 méteres, nem csuklós Ikarus 13 centisre töpörödik a keze alatt, de az utolsó apró részlet is visszaköszön róla, a járművek belsejében elhelyezett kapaszkodóktól az ülések pontos elrendezéséig. Ne verjen át tehát senkit az alábbi néhány fotó: az itt látható modellek egy tenyérben is elférnek. Külön cuki a balesetes szituáció, ahol rendőrök és mentősök is éppen akcióban vannak.

Fazekas Enikő ügyfélszolgálatosként tevékenykedik, de amikor nem, akkor mindenféle díszes mütyüröket, bizsukat hoz a világra. Ezt gyerekkora óta csinálja, egyébként kipróbálta már az üvegfestést, a ruha- és táskadíszítést is, és bevallása szerint „mindenben meglátja a lehetőséget”, így anyagként használt már vett a keze ügyébe üveget, filcet, de még gumicukrot is, wow.

„Mindennél jobban megnyugtatja” a festészet Bákai Lászlót, aki 1994 novembere óta dolgozik a budapesti metró észak-déli forgalmi szakszolgálatánál, mint állomási diszpécser.

És a végére egy szintén nem kevés figyelmet követelő műfaj: a fafaragás. Az óbudai garázsban 1987 óta buszsofőrként dolgozó Pesti János ráadásul nem kis tettet vitt véghez azzal, hogy művészetét szakönyvekből (!) sajátította el. Eleinte szülővárosából, Körmendről hozta havonta a faragnivalót, hogy szabadidejében, a munkásszállón hódolhasson hobbijának – ami mellett egyébként szívesen citerázik is, ha ideje engedi.

Vikukel Attila is fával dolgozik, amikor épp nem vontatósként teljesít szolgálatot. Egy nyaralási élmény hozta meg neki az ihletet az alkotáshoz.

Végül a kőbányai garázs buszosával, Hornyák Zoltánnal ismerkedjünk meg, aki korábban bár csak rajzolgatott, mindössze három éve fedezte fel magának a fafaragást, de már most hétrét alázza a Magyar Művészeti Akadémia-vezér Fekete György teljes munkásságát. Ez a ló, azok az arcok! Ezek azok, ami után egészen másként fogunk tekinteni a seggünket cipelő sofőrökre. Köszi, BKV!

Pedig ami a kipakolt portékát illeti, szó nem érhette a ház elejét. Mi kapásból egy százkilós sajt darabjaiba futottunk bele, amik még így sem voltak kicsik, konkrétan agyon lehetett volna verni velük valakit. A medvecsalogatónak hívott, erős ízvilágú sajthoz külön ódát is érdemes volna írni, ingyen járt a kóstoló belőle, a képen látható rokonszenves asszonyság nyújtotta át egy olyan penge szélén, ami mellett egy dzsungelvágó kés pironkodva sunnyogna el a sarokba.

És akkor még találtunk nála ilyet is, amiről alig bírta hangsúlyozni, hogy nem hízlal ám:

Persze nem hentesfesztivál a hentesfesztivál igazi, a szó szoros értelmében vérbő disznótor nélkül, sőt, disznóvágásverseny nélkül – aminek kezdetét a Facebookos eseményoldal tanúsága szerint sikerült reggel hétre (!) időzíteni, innen is gratulálunk. Mi délután kettő körül érkeztünk, akkor úgy nézett ki, hogy végre nem ragaszkodtak annyira a koránkelős falusi tradícióhoz, mert még bőven folyt a verseny, olyan kiváló nevű csapatok között, mint a Vérszomjas Villanyászok, Disznógyilkos Csajok vagy kedvencünk, a Harci Malacok:

Sajnos a jó kaják éhes emberek híján nem nagyon fogytak, de azért sütögették őket, és a népies szólamok is elsősorban egy reklámtáblának szóltak:

Mondanunk sem kell, hogy a szomszédos épületben, ahova szintén átnyúlt a „fesztivál” (bocsánat, de muszáj idézőjeleznünk, annyira hülyén hangzik ez ebben a szerencsétlen kontextusban), szintén nem kellett azon rángatózni, hogy mikor jutunk már el a nagy hodály egyik végéből a másikba – ami egyébként a hétvégenként ugyanitt megrendezett WAMP dizájnvásáron megszokott jelenség. Most kongott az egész, emberek enerváltan kóstolgatták a pálinkákat, a kereskedők pedig az esetek többségében kénytelen voltak inkáb egymással kvaterkázni.

Egy nem is nagyon béna zenekar néhány sörpadon mélázó emberből próbált kicsikarni valami reakciót, őket sem irigyeltük a helyzetükért:

Na és az árak? Egyáltalán nem voltak annyira veszélyesek, persze mivel itt nem a teszkósvirsli jelentette a színvonalat, azért mélyebben kellett beletúrni a bukszába, mint bárhol és bármikor máskor. Jó kolbász kilója 3000-5000 forint között, Panyolai pálinka 3000-6000, szóval nagyjából ilyesmi volt az ár, az érték meg a kóstolók alapján tényleg követte is azt.

A kóstolók közül a legemlékezetesebb a Pesti Objekt szerint a meggybor (valamint a szilva- és eperbor) volt, ami eléggé nyerő recept alapján készül, az íze meg olyan, mintha az adott gyümölcsből készült pálinkának volna egy puhított, konzervatív válfaja.

Spéci lekvárokból, kézműves sörökből, tejfeldolgozó vállalkozások jóságaiból sem volt hiány, erre a kecskegomolya (kilója 2800 forint) sajtra például annyira rátapadtak nanométernyi ízlelőizéink, hogy majdnem komolyan megfordult a fejünkben, hogy akkor most kapjuk fel a tálcát, és fussunk vele messzire.

Azt persze még mindig nem értjük, miért kell egy ilyen fesztiválnak is túlnyúlnia a hasi élvezeteken, mármint ha már hentességről van szó, akkor jó, belefér még abba néhány különleges mézféleség, százszázalékos natúr levek meg egyéb zabálnivaló háztáji javak, de ne férjen már bele a szőttes, a gyertyatartó, a faragott akármicsoda – vagy legalábbi ne úgy, hogy a fedett helyszín közel felét ők foglalják el. Minden tiszteletem egyébként a kézműveseké, nagy dolgokat visznek véghez ebben a konzummániás, multivezérelt világban, de nyilván ők sem örülnének, hogy az I. Belvárosi Kerámiafesztiválon értékes helyeket markolnak el előlük mondjuk a függetlenfilmesek vagy a cserkészkolbászosok.  Persze lehet, hogy ezt csak én gondolom túl, meg túl éhes is voltam ahhoz, hogy ne így gondoljam.

Attól függetlenül persze, mit mondtam az imént, a kizárólag természetes növényi anyagokból készült szappanok azért megtorpanásra kényszerítettek, főleg, miután megtudtam az őket áruló középkorú asszonyságtól, hogy neki világéletében száraz volt a bőre, de pár éve, amióta csak ilyenekkel fürdik, már nincs szüksége külön hidratáló testápolóra. Azért azon megakadt a szemünk, hogy van ópium elnevezésű szappanjuk is, igaz, szégyenszemre azt pont elfelejtettem megkérdezni, hogy a ma hatályos magyar törvényeket hogyan is egyeztették össze magával az alapanyaggal, vagy esetleg ilyenre nem is volt szükség, mert a név csak vevőcsalogató, amiből pedig készül, az csupán egy halom vadvirág. Erre a rejtélyre ebben a posztban sajnos már nem fognak választ találni.

Na de visszakanyarodva a rendezvény egészéhez: vitán felül többet érdemelt volna, de semmiképpen sem azt, hogy egyik-másik kereskedő az okostelefonján üsse el az unalmas, érdeklődőmentes perceket. Várjuk a második felvonást, de egy kicsit több svunggal, hátszéllel, netán médiakampánnyal – és lehetőleg inkább tavasz elején.

Innen indul ugyanis a Gyermekvasút, ami még 1948-ban kezdett épülni azzal a céllal, hogy szép tanulmányi eredményekkel büszkélkedő, ifjú úttörők töltsék be rajta az egyes pozíciókat (a hármas osztályzat már kizáró ok volt). Komoly kiváltságnak, a maga korában extra menőnek is számított, ha valaki ide kerülhetett, amit jól bizonyít, hogy fennállása idején többszörös volt rá a túljelentkezés. A gyerekeket főleg jegyvizsgálónak, naplózónak, váltókezelőnek és hasonló posztokra osztották be, a műszakiak és a mozdonyvezetők természetesen felnőttek voltak.

Érdekes, hogy kiskamaszok mindmáig jelentkezhetnek gyermekvasutas tanfolyamra (amennyiben az iskola beleegyezik a hiányzásokba), találkoztunk is tizenéves egyenruhásokkal, szóval a tradíció nem halt el a szocializmust leváltó demokrácia bejelentkezésével. Ami pedig magát a szerelvényt illeti, nekünk volt szerencsénk egy ilyen nyitott nosztalgiajellegűre felugornunk, persze jegyváltást követően:

A jármű maga olyan, mint egy MÁV-kocsi serdülés előtt álló, fapados unokaöccse: keskenyebb nyomtávú síneken közlekedik, jóval lassabban, és persze a kocsik mérete is ehhez idomul. És, ahogy az előre megtippelhető, az átlagéletkor is jóval lejjebb tolódik: ezen a 11 kilométeres pályán sihuhuzni elsősorban a legkisebbek kiváltsága, a szülőnek itt annyi jogköre van, hogy lefogja a csemetéjét, ha az kapaszkodna az ablakon kifele. A kisded az úr , és kész.

Mi a János-hegyi állomásnál szálltunk le, ami az út közepén található. Innen lehet gyalog felkaptatni, mesés erdőséggel (és manapság őszi színpompával) körülbástyázva az Erzsébet-kilátóhoz és a legendás Libegőhöz.

Mi elsőként a kilátó felé vettük az irányt, mert mindenki a napra tör, ugye. Ezt az építményt „Erzsébet királyné emlékére építtette Budapest székesfőváros közönsége, hogy minden idők viszontagságaiban örökre megjelőlje a megszentelt helyet, ahonnan Magyarország drága nagyasszonya oly szívesen és oly gyakorta gyönyörködött a csudás természet szemei elé táruló fönséges látványában” – olvasható egy márványtáblán az 1910-ben felhúzott kilátó aljában, úgyhogy ehhez nem is szándékozunk többet hozzátenni, csupán néhány képet arról, ami itt fogadott:

Azonban az igazán, ízig-vérig és szó szerint is mozgalmas kalandot, ami a környéken várja a kirándulót, úgy hívják: Libegő. Ez a drótkötélpályás felvonó 1970-ben épült, és a tizenkettedik kerületi Zugligetig szállítja a rá felülő embereket (vagy onnan fel, a János-hegyre). Jó időben hosszadalmas sorok kígyóznak a bejáratánál, vagyis az október 23-ai hosszúhétvégén így volt – soron következő fotónkon ezt az állapotot mutatjuk -, de érdekes módon a Mindenszentek alatti hosszúhétvégén meg egy perc alatt bejutottunk, talán mert csak kevesen hitték, hogy még ilyenkor is üzemel.

Ahogy a Wikipédia írja, a Libegő útvonala 1040 méter hosszú, a két állomása közötti szintkülönbség 262 méter, és ezt a távolságot mintegy 12 perc alatt teszi meg. Biztos szerkezet, még ha nem is tűnik annak: csak egyetlen „nyúlvány” tartja a végén lévő görgővel, és egy érzékenyebb lelkületűnek hamar a torkába ugorhat a bal kamrája, amikor az ülés a segge alatt olykor döccen egy picit. Mondanunk sem kell, tériszonyosoknak nem ajánljuk, de mindenki másnak igen, akár randevúkellék gyanánt is.

Különösen mókás dolog egyébként letekintgetni róla a környező budai luxusvillákra, és füttyögni mondjuk a ház tövében heverő kutyának, aki erre a füle botját sem mozdítja, mert úgyis mindig mindenki függyög neki. Íme egy lakóhely a sok közül, ami nem éppen szobakonyhásnak épült:

Nem a zuhanás számít, hanem a leérkezés – jut eszünkbe a tanulság a francia filmből, és szerencsére megtermett emberek kapják ki rutinos mozdulattal az ülésből azt, aki egymaga nem tud belőle kikászálódni, annyira letaglózta a repülés hamis élménye. Mindenesetre fejenként 800 forintért ez remek program, a rövidsége ellenére is, és akkor az elénk táruló tájról ugye nem is beszéltünk.

A zugligeti végállomásnál mindez ízlés szerint lefojtható a jó öreg vattacukor nevű képződménnyel, aminek kapcsán ettől a mestertől azt is megtudtuk, hogy az üveggyapot elvén találták ki a cukros klasszikust. Nem mondjuk, hogy egészségünkre, mert annak nem válik előnyére, azt viszont mondjuk, hogy az ezt megelőző időtöltést mindenkinek, aki forrón szereti a magaslatokat, melegen ajánljuk.

Alig tettünk meg néhány métert, a Jégbár mellett elhaladva (amit tavaly már bemutattunk anyaoldalunkon, a Nyugat.hu-n) már el is talált minket a szuvenír-szőnyegbombázás. Trikolór kulcstartó 800 forint, Budapest-kézitáska 5000 forint, vagy a kedvencünk, a kalocsai „csípmentes” paprikát, kecskeméti paprikát és gulyáskrémet tartalmazó szuperhungarikum-csomag: 1600 forint. Van itt minden, de hogy mennyi minden, arról duruzsoljanak a képek:

Ezekkel igazából még nem is lehet különösebb gondunk, de vannak azért a határterületen mozgó termékek is a szuvenírboltok kínálatában: a magyar és az amerikai kultúra káprázatosan megható egymásba borulása a népviseletbe öltöztetett Barbie, alig fél méterre pedig már az orosz zászlóval és mindenféle jelvényekkel (tankos kitűző, hopp!) teleaggatott katonai sapkák vásárolhatunk:

Van egyébként olyan élelmiszerbolt is, ami még a külső profilját alárendelte ennek az egész környéket átható szuvenírmániának: lobog az ajtó felett a kissé koszos magyar zászló, alatta pedig angol felirat hirdeti: libamáj, paprika, szalámi. A kirakatban több métert foglalnak el a Tokaji-produktumok, fölötte pedig mindenféle nyelven az áll, hogy ez itt nem más, mint egy élelmiszerbolt. Muszáj volt bemennünk, mert nem hagyott nyugodni, vajon odabent is csak pálinkát és instant pörköltet kaphatunk-e, de persze nem, ott már vegyes volt a választék.

Áthaladva a Szabad Sajtó útja alatti aluljárón (ahova mintha mindig csak feltűnően „rendes”, jól játszó és jól kinéző utcazenészek játszanának), majd kibukkanva a felszínre folytatódott a Váci utca, de sokkal intenzívebben: ez már az ötödik kerület szíve, itt minden dupla akkora erővel vágódik az arcunkba. A szuvenírshop is kicsit másképp néz ki, és a pénzkicsalogatós módszerek is jóval kreatívabbak és minőségiek:

És itt jobban is figyel a hatóság – figyelhet is, mert minket elég hamar betaláltak eladásra kínált iPhone4-gyel olyan fiatalemberek, akikre még egy zacskó szenet sem bíznánk.

A turistáknak szánt ajándékokat jellemzően nem találtuk túlárazottnak, de ami ezt a kerékpárkölcsönzős hirdetést illeti, itt azért felhorkantunk, mert míg Berlinben 5-6 euróért egy teljes napra kaptunk bringát (lásd cikkünket), addig itt semmire nem elég, soványka öt órára adnak kétkerekűt ugyanennyiért.

Jártunk ellenben szellemplázában, ami Millenium Center Shopping Passage néven fut, csak éppen benne nem nagyon futkosnak az emberek:

Ahogy közelít felénk a Vörösmarty tér, az ártalmatlan hűtőmágneseket és piros-fehér-zöld pólókat úgy cserélik fel a haute couture cuccok, a luxusdivatházak, Swarovskitól a Rolexig. Itt már könyörtelenül a tehetőseknek bazseválnak a kirakatok, és véget is ér a bevásárlóutca – hogy a bevásárlósugárútra, a Fashion Streetre tereljen minket. És túránk ezzel véget is ér, a biztonsági öveket legyenek szívesek kikapcsolni, a való világba visszasüllyedni. Köszönjük.

Emberünk mindenféle könnyűzenei utalásokat használt fel arra, hogy virítsa tehetségét: 50 Cent, jamaikai reggae és ír (?) hegedűs kocsmainduló éppúgy felbukkant a repertoárban, ő meg nem fogta vissza magát, mint az a videóból már kiderülhetett. Számunkra meg az derült ki, miután gyorsan feltúrtuk az internetet, hogy Odednek hívják őt, Izraelben született, tíz éves kora óta gyepálja a dobszerkót és azóta szinte valamennyi jelentősebb műfajt el is sajátított, így ma már egy nagyon keresett session-zenész.

Ja, és itt az oldala.

Mutatunk is párat ezekből, az egyiket kommentárral, a másikat anélkül, ahogy éppen esik – az első fotóblokkot TV Macival és Angry Birdsszel megtámadott Parlamenttel indítjuk, majd nemzeti konzultációs Mona Lisával zárjuk:

A Himnusz második sora természetesen előhívott némi szolidaritást is a kreatívokból, ennek megfelelően többen is alkottak az asztalra kerülő étel témakörében:

Örökké hálás feladat a pénzt megénekelni, hiszen abból mindenkinek vagy van, vagy alig van, vagy egyáltalán nincs, de legyen szó bármelyik alternatíváról, egyvalami biztos csak: hogy mindenki kapar érte. Természetesen itt már a felszínre tolulnak a levakarhatatlan politikai vonatkozások, így például a Simicska-Nyerges oligarcha urakról mintázott „Állami hirdetések. Bőséggel” szlogenű plakáton is, utalva az említett urak érdekeltségeire (olvasmány a témában). Ez kétségkívül a legerősebb, egyben a legmerészebb alkotás az ARC-on (mellette Pataky Attiláról kérdezik, hogy hová tűnt, de az már egy másik mű).

De ha már pénz és közérzet, akkor a mosolyogó fejek különféle megközelítései (biztos, hogy olyan jól érezzük magunkat, mint ahogyan olykor mutatjuk?) éppúgy megjelennek, mint Matolcsy György pénzkereső tekintete.

De volt olyan plakátkészítő, akinek plakátja egy élő performansszal vált csak teljessé: Dömötör László költő-képzőművész számlát ad arról, hogy számlát ad – minden bizonnyal utalva az egyéni vállalkozók nevetséges mértékben megnehezített sorsára:

Végül még néhány fotónk a helyszínről, ezeket most már felesleges rizsa nélkül biggyesztjük ide – a jó öreg ütős HVG-címlapokkal együtt, amikből idén is kiállítottak egy csomót -, de tessék a bejegyzés végéig letekerni, mert ott megmutatjuk a dobogó első helyére álló versenymunkát is.

Ez pedig itt Székely Petra Miért is lenne jó a kedvünk? című munkája, az első helyezett, ami a magyar rögvalóság elmúlt éveinek nyomorúságos pillanatait terelte össze egyetlen nagy, teátrális jelenetbe, benne Malévvel, vörösiszappal, Kossuth téri tüntetéssel, munkaügyi kilátástalansággal. Ezt iderakjuk teljes egészében (kattintható formában), alatta meg egy-egy részletet is felvillantunk belőle.

Találó helyszínen, az Öntödei Múzeumban nyílt meg a kiállítás (magángyűjtők jóvoltából), ugyanis ottjártunkkor kvázi a fejünk felett csüngött egy-egy harang is, mint az emberi civilizáció egyik legrégibb információtovábbító eszköze. A harang kiöntőinek valószínűleg eszébe sem jutott, hogy egyszer majd ilyen kis fura dobozkákat fognak nyomkodni az emberek, ha fel akarják venni egymással kapcsolatot, de őrület belegondolni abba is, hogy nekünk, az új kor gyermekeinek már ezek az alig tizenpár éves készülékek is kőkorszakinak számítanak – például ez az 1995-ös Nokia 720 rádiótelefon, amit még az analóg Westel 450-es rendszerben lehetett használni.

Vagy itt vannak ezek a 90-es évek eleji személyhívók, illetve a Ringo felségjelű osztrák telefonok, amikben se menü, se névjegyzék nem volt még, hívást lehetett velük indítani, és felvenni, ha csörög. Meg persze kikapcsolni. (Külön érdekes, hogy hasonló, végletekig egyszerű telefonnal új gyártók is előrukkoltak az elmúlt években, reagálva a funkciókkal túlpörgetett okostelefonokra.)

A három gyűjtő, Csernák Márton, Novák László és Szepes György a kiállításra szóló meghívóban külön kihangsúlyozta az alábbi készüléket, az idén húsz éves Nokia 1011-et, ami a legkorábbi, ám ma is használható Nokia. Állítólag egy fórumtalálkozón (mert ők az oldmobil.hu-n találtak egymásra) tettek bele egy akkumukátort, kártyát, és kicsöngött, tehát tökéletesen üzemképes.

Aztán itt van két másik érdekes teló: a baloldalon a limitált szériás 2110 Olimpifon, amit kifejezetten az 1996-os atlantai olimpiára gyártottak, de hogy pontosan kik használták, sportolók kapták vagy mások, azt máig nem tudni. A jobbján a „banánnak” is becézett 8110, ami a Mátrix című filmben lett főszereplő – igaz, ott egy átalakított darabot használtak, mert egyébként ennek a fedlapja nem rugós módon lepattintható. Szóval NEO ezen át értekezett a nagy üldözős jelenetek előtt.

Kommentár nélkül még néhány régi ismerős és ismeretlen – köztük a luxuskategóriát megalapozó 8810-zel, lásd a második képen a baloldali krómozott kicsikét:

Említést érdemel a 6210-es, úgynevezett üzleti széria, ami nem csak a maga korában, vagyis a 2000-es évek elején volt menő, de az egyik kiállító egészen odáig ment, hogy azt mondja róla: „a mai napig ha valakinek van, az nem cseréli le, csak az utolsó leheletéig.”

Aztán a Nokia megtornáztatta a kezeket: érkeztek a kicsúsztatható, hajtogatható mobilok, egészen a L’Amour divatkollekció darabjaiig, amik közül az egyik annyira brutálisan betérdelt a trendiségnek, hogy még gombokat sem raktak rá, egy tárcsával kellett megoldani vele mindent, még az SMS írását is. El lehet képzelni, mennyire volt ez hatékony.

Aztán lassan megjelentek az olyan kiegészítők, mint a hangszórók, a csatlakoztatható kamerák, memóriakártyákkal lehetett bővíteni a telefonokat – így szép lassan kikristályosodott az ösvény az okostelefonok felé. A többi már a közelmúlt történelme…

Az összesen 250, már nem túl kúl, de történelmi készüléket vitrinbe állító Mobilmementók kiállítás 2012. augusztus 23-ától október végéig látogatható az Öntödei Múzeumban, nem messze a Margit körúttól és a Bem József tértől.
Pontos cím itt.

Mindezt tehát úgy kell elképzelni, hogy egy kiemelt ablaktábla mögül árulják a lángost, hekket, palacsintát, ami ha kész van, hangosbemondón szólítják az éhező megrendelőt. A Dunaparty Megállóként ismert placc persze csak külsőleg angolos, kaja szinten, mint az a felsorolásból kiderülhetett, kifejezetten a magyaros strandkajákra mentek rá – még ha itt nincs is strand -, de megfigyelhető az alábbi fotón például több budapesti látványosság (Hősök tere, Parlament, gellérthegyi szabadságszobor) sziluettje is:

A buszoknál és azok közelében egyébként mindent megtalálunk, amit egy vendéglátóipari egységben meg kell találnunk: van rá felszerelve például kézmosó, ahogy a kettő kiszuperált járgány közé amolyan kerthelyiség-módra el is tudunk helyezkedni napernyők alatt, az italrendelős busz (mert az külön áll) tetején pedig le is ülhetünk, ha csak azzal vagyunk hajlandóak beérni, hogy öt fejjel magasabbról szemléljük meg a dél-budai panorámát.

Amit pedig hekk címén adnak, azon nem találtunk fogást, amilyen jól nézett ki, annyira volt rendben:

Viszont amire külön szeretnénk felhívni a figyelmet, mert megérdemli, és minden vállalkozás számára tanulságos, az az önmarketing. Bámulatos például, hogy itt, ahol belvárosi léptékkel mérve az urbánus madár se jár (na jó, annyira nem vészes a táv amúgy, a Boráros tértől autóval 10 perc, bringával 35-40 perc), kiválóan muzsikáló wifit is képesek voltak telepíteni, a Facebook-kampányukat meg nem csak a buszok oldalára felnyalt matricákkal, de festékszóró sprayjel is megoldották:

Ezek után nyilván már csak az merülhet fel kérdésként, hogy hol található ez a kedves színhely: nos, a legnagyobb közösségi oldalon itt lehet elérni őket, fizikailag pedig a Budafokon az aprócska Panel utcát kell keresni – íme térképen. Az árak egyébként átlagosak, a kiszolgálás mosollyal szponzorált és rokonszenves, az egész hely meg felettébb család- és biciklibarát, sőt, láttuk már itt frissítőzni Ördög Nórát és Nánási Pált is (reméljük, azért a hely nem fog egykönnyen elcelebesedni, jelenlétüket betudjuk pusztán annak, hogy egy köpésre van az RTL Klub székháza).

Végezetül: azt talán nem kell taglalnunk, milyen félig idilli, félig a szocialista múltat magába foglaló látvány a szemközti Csepel-sziget a régmúltból ágaskodó gyárkéményekkel – aki még nem találkozott ezzel a vizuális élménnyel, hajrá, tessék menni sörözni, ha épp Budapesten tetszenek járni-kelni. Mondjuk augusztus 20. előtt vagy után.

A helyszínt egyébként a Szombathelyről érkező IC-ből is szemügyre lehet venni, igaz, csak pár pillanat erejéig – a 11. kerület igazán büszke lehet a pofás átalakításra, hiszen nap mint nap, illetve minden hétvégén tisztességesen birtokba veszik az emberek.

Főleg famíliáknak kedvez a környezet: végre kiszakadhatnak a négy fal szorításából, a gyerek meg igényesen kialakított zöldövezetben engedheti ki a fáradt gőzt.

A szülők pedig puskázhatnak, ha az okostojás csemetét éppen nem a futkározás érdekli, hanem mondjuk az, hogy milyen madárfajoknak ad otthont a Lágymányosi-öböl. Jó látni, hogy még az ilyen apróságokra is figyeltek:

Persze a legkézenfekvőbb tevékenység, amit így a nyár kellős közepén errefelé művelni szoktak, az a csobbanás – még akkor is, ha ez valójában itt (illetve a Duna valamennyi szakaszán) hatóságilag tiltott. Ez azonban csak keveseket hátráltat: a vízbe gázolás, a nyakig benne ücsörgés vagy az egyébként nem erre a célra kialakított emelvényről való beugrálás teljesen általános időtöltésnek számítanak errefelé.

Elvileg egy rendőrcsónak kiparancsolhatná az embereket a folyóból, de ilyenre még nem láttunk példát – pedig ha hihetünk ennek a videónak, akkor lenne módja a Kopaszi-gát üzemeltetőjének, hogy lépéseket tegyen egy legális strand kialakítása felé. Addig marad ez a helyzet, aminek előnye, hogy ide nincs belépő (igaz, a szokásos infrastruktúrák se, mint amilyen mondjuk az öltöző vagy a csomagmegőrző).

Nehány adat, ami a vendéglátóipar itteni árfekvését illeti:

Ha tehát Budapesten vagyunk a nyáron, és rajtunk kívül álló okok miatt nem áll módunkban lecsorogni a Balatonhoz, a hagyományos strandok tömegiszonyát pedig messziről el akarjuk kerülni, akkor a hőhullámokat kiválóan le tudjuk fojtani itt, a Kopaszi-gátnál. Egy pléddel és egy üveg behűtött rozéval abszolút jót tudunk tenni magunkkal, és bár a főváros pereméről beszélünk, biciklivel például a Blaha Lujza térről pik-pakk ott vagyunk húsz perc alatt – az autósokat pedig parkoló várja. Térkép itt.